Száz éve született dr. Molnár István

(1910-1997)


A székelykeresztúri múzeum 1997 óta viseli névadója, dr. Molnár István néprajztudós nevét. Abban az évben hunyt el a múzeum alapítója, az alapítástól 31 éven keresztül egy tudományos műhelynek és országosan elismert intézménynek a vezetője, szervezője és méltán állíthatjuk: a mindenese, a szó legnemesebb értelmében. Dr. Molnár István a múzeumszervezés, néprajz, régészet, kiállításrendezés, múzeumpedagógia, tudományos publikációk terén egyaránt megfelelt annak, amire vállalkozása kötelezte.

1910. december 17-én született Bordoson. Élete első öt esztendejét Újszékelyen élte, ahol édesapja  Molnár Kálmán unitárius lelkész volt, és akit 5 évesen a kisgyermek Molnár István már el is veszített. További gyermekéveit Ravában élte, ahol találkozott a népi életforma egyszerű, ám gazdag világával, és elraktározódtak benne azok az élmények, amelyek majd évtizedek múltán gazdagon fogják teremni a gyümölcsöt.
A székely Partium után életének következő állomása Székelykeresztúr, az unitárius gimnázium, ahol a később mindig szeretettel és tisztelettel emlegetett nagy tanárok örökre meghatározó szerepet töltöttek be Molnár István szellemi érlelődésébe. Itt találkozott dr. Szolga Ferenc földrajz és természetrajz szakos tanárral, akinek szakszerűen kezelt és gazdag szertára mély benyomást tett az ifjú tanítványra. Itt tanított Szentmártoni Kálmán történelemtanár, aki többek közt a vidék történetét kutatta és népmesét gyűjtött. Valahányszor a múzeumalapítás szóba került, hálával említette Nagy Lajos rajztanár nevét, aki a néprajzra irányította a figyelmét, amikor a szertárba rajzmodellként szolgáló népművészeti tárgyakat gyűjtött be. Minden, amit ebben az iskolában tanult, kiegészült a falun töltött vakációk gyakorlati tapasztalataival. Tudatosan megélte a falusi életet, az ünnepeket és munkás hétköznapokat. Felfigyelt a népi élet tárgyi eszközeinek üzenetértékére, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált számára, hogy mindezt meg kell menteni, át kell örökíteni az eljövendő nemzedékeknek.

Az 1929-es érettségit követően egy évig teológiát tanult Kolozsváron, de a fiatalon megszerzett alapok, a népélet, a múlt iránti érdeklődés és értékmentő elhivatottság, a tanári pályára irányította. Így 1929-től a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem földrajz-történelem szakán is hallgatta az előadásokat, köztük Traian Vuia etnográfiai kurzusát, amelyből vizsgát is tett.

Első néprajzi közleményei egyetemista éveiben láttak napvilágot a Bányai János alapította Székelység című lapban.
1935-ben, kemény, emberpróbáló évek után, magyar diákként román egyetemen szerzett tanári diplomával érkezett haza. Egykori iskolája tárt karokkal fogadta a frissen végzett földrajz-történelem szakos tanárt. Szentmártoni Kálmán boldogan hagyatékozta a méltó utódra a történeti filológiai katedrát és szertárat, és elültette a fiatal, pályakezdő tanár lelkébe egy önálló, a szertárak gyűjteményeit egyesítő iskolai múzeum létrehozásának gondolatát. Ennek megvalósításában Molnár István igazi szövetségesre talált Nagy Lajos rajztanár személyében. A háborúból hazatérő Molnár Istvánt 1945 elején e szavakkal fogadta Nagy Lajos: „Ugy-e, István, megcsináljuk a múzeumot?”

1946-tól az iskolai gyűjtemények látványos gyarapodása révén az iskolamúzeum hamarosan kinőtte a gimnáziumi kereteket, és 1950 első felében új otthont kapott Keresztúr főterén. Így született meg a Városi Múzeum, az eljövendő tájmúzeum alapja. 1950. augusztusában megnyílt az első régészeti-történeti kiállítás. 1952-től már mint rajoni múzeum működött és költségvetési támogatást is kapott. Molnár István hivatalosan is múzeumőrnek nevezhette magát. Tanári állása megtartása mellett, a kinevezéssel immár fizetés is járt neki és két munkatársának. 1956-1960 között megszervezték a természetrajzi osztályt, ezzel az intézmény tájjellegűvé teljesedett ki, és Molnár Istvánt 1956-tól mint múzeumigazgatót alkalmazta a tartományi művelődési osztály. Így teljes felszabadult idejét és energiáját a múzeum vezetésének és fejlesztésének, valamint a múzeum tudományos alkotóműhelyi rangra való emelésének szentelhette. A gyűjtemények szakszerű rendszerezése és az ezekből rendezett igényes kiállítások megszervezése után, sor került az egész Udvarhelyszékre kiterjedő kutatások révén felfedezett és megmentett, kallódó népi ipari szerkezeteknek a múzeumba való behozatalára és szabadtéri elhelyezésére. Az eltűnőben lévő régi székely kapukból és falusi házakból sikerült a múzeum udvarán felállítani a kecseti házat és a medeséri gabonást. Az 1853-as tájház berendezésével együtt ma is példaértékű. A népi kismesterségeket bemutató színvonalas állandó néprajzi kiállítás megszervezésére azért került sor, mert Molnár István szerint: „Kultúrtörténeti hagyatékunk maradna hézagos abban az esetben, ha a korunkat megelőző időszakok jellegzetes népi kismesterségeit nem rögzítenők az utókor számára.” Ezt a ma is időszerű, üzenetértékű gondolatot választottuk jelen kötetünk mottójául.
Mint hivatalosan működő állami intézményvezető, múzeumigazgató baráti és szakmai kapcsolataira építve bekapcsolódott az országos múzeumhálózat tudományos kutatótevékenységébe. Felismerte az eleven kapcsolattartás előnyeit. A szakmai fejlődés járható útjának a más intézményekkel és múzeumokkal, hazai és magyarországi kutatókkal való együttműködést tartotta.  Jó viszonyt ápolt a székelyföldi, az udvarhelyi, majd kolozsvári, a szebeni és a bukaresti falumúzeum kutatóival és vezetőivel. Kapcsolata állandó volt Kós Károllyal, Székely Zoltánnal, Gazda Klárával, Tarisznyás Mártonnal, a csernátoni múzeumalapító Hasszmann családdal, Cornel Irimievel, Gheorghe Focşaval, Nicolae Dunăreval és más tudományos kutatókkal.