A valamikor Szitáskeresztúrnak nevezett településen (az egykori Keresztúrfalván) nyomát sem találjuk a szitakészítőknek. Pedig volt olyan időszak, amikor 70-80 család ezzel a háziipari tevékenységgel egészítette ki gazdálkodó életmódjából eredő jövedelmét.

 

Az utolsó szitaszövő asszony, Benedek Ágnes már több mint harminc éve 1978-ban elhunyt, így senki sincs ma már, aki megmutathatná, hogyan készül a híres keresztúri lószőrszita. Minden előzetes szövési gyakorlat nélkül, magam láttam hozzá megkísérelni, lépésről-lépésre rekonstruálni a folyamatot.
A múzeum fotótékájában őrzött több mint száz 1964-ben készült felvétel őrzi a munkamenetet dr. Molnár István adatgyűjtő és Benedek Ágnes adatközlők jóvoltából.
Amit sejtettem, de felmérni csak a folyamat során tudtam az, hogy mai szemmel tekintve embertpróbáló munka a lószőrszita szövése.

 

A munka a lószőr mosásával kezdődik. A gyergyószentmiklósi lóvágóhídról sikerült lószőrt (a ló farokszőre) szereznünk, ami műanyag zsákba zárva, kalandos úton jutva el hozzánk Székelykeresztúrra, igencsak átható bűzt árasztott a júniusi nagymelegben. Miután a szőrszálakat levagdostuk a farkokról (összesen 9 lófarok érkezett a küldeményben), tincsekbe kötöttük, következett a tisztító mosás. Egy egész napot vett igénybe e munka, a végső tisztáláskor azonban már illatos és selymes lószőr került ki a tekenőkből a szárítókötelekre. Néhány napig szárítgattuk a kiteregetett tincseket, majd elővettük Benedek Ágnes múzeumba bekerült szitaszövőszékét, amelyet a dr. Molnár Istvánnak tartott bemutató alkalmával használtak utoljára, és az arhív fotók kockái alapján lépésről-lépésre nyüstökbe, bordába fogdostuk a lószőrt, majd felvetettük a szövőszékre. Elkészítettük a nyűgöket és az ontokot. (a nyűg a szitaszövet kifeszítését, az ontok a keresztszálak behúzását szolgáló eszköz). Ezután következett az osztovátára (szövőszékre) való felvetés hosszadalmas és nagy odafigyelést kívánó folyamata. De ezt is sikeresen véghezvittük, a szitavászon hosszanti szálait a csavarófák és a nyűgök segítségével kifeszítettük és máris kezdődött a szitafenék kísérleti szövése. Történt mindez  30 évvel azután, hogy az utolsó szitaszövet kizárólag didaktikai céllal készült Székelykeresztúron. Néhány lábítás (a nyüstök váltása), az ontok (vetöllő) átbújtatása a szövedék felvető szálainak nyílásán, a bordával néhány ráverés és hamarosan néhány centis szitaszövetünk volt a szövőszéken.
Igaz, kissé gyérre és egyenetlenre sikerült, a jól ismert keresztúri szitafajták, a gyakor- vagy sűrűszita, a gyéres, azaz ritkább szövésű szita egyik osztályába sem volt sorolható, de a munkafolyamatot, az egyes mozzanatokat tökéletesen követte és kézzelfoghatóvá, érthetővé tette nemcsak a mi, hanem a látogatók számára is.

 

A munka befejeztével igencsak elgondolkodtam azon, hogy mekkora gyakorlat és szorgalom kellett ahhoz, amit feljegyeztek a keresztúri szitaszövő asszonyokról: hogy egy-egy nap 16-18 szitafeneket is megszőttek. Mindeniket egyenként befogdosták a nyüstökbe és bordába, felvetették a szövőszékre. És még nem is beszéltünk a lőszőr előkészítéséről, festéséről, és a szitavászonnak a kéregre való felkészítéséről. Ennek a munkafolyamatnak a visszajátszásával még mi is adósok vagyunk, de hamarosan sort kerítünk a kéregkészítés és összeszerelés ugyancsak a fotótékánk arhív felvételei alapján történő felelevenítésére, hogy a keresztúri lószőrszita készítésének minden részletét láthassa a hozzánk, szitások városába érkező kíváncsi látogató.

Sándor-Zsigmond Ibolya