Sándor-Zsigmond Ibolya szerkesztésében megjelent az Apáink arca - Képek Nagy Béla székelykeresztúri fényképész hagyatékából című fotóalbum. A 175 fényképet tartalmazó könyv  Nagy Béla fényképész munkásságának és életművének átfogó válogatása. A múzeum tulajdonában lévő hagyaték fotósunk halálának 40. évfordulója alkalmából és Székelykeresztúr mezővárosként való első írásos említésének 550. évében látott napvilágot.

 

Oldalak száma: 160
ISBN 978-963-06-6757-9
Nyelv: magyar-angol
Kiadás éve: 2009
Prospektus Nyomda Veszprém

 

Ár: 60 RON

 

 

Ismereteink szerint városunkban az első fotót Orbán Balázs, a Székelyföld leírója készítette 1864-ben. Az unitárius gimnázium épületét és az iskola elé kivonult diákságot ábrázoló fénykép egy másolatát sajátkezű aláírásával adta ajándékba az őt vendégül látó fiatfalvi unitárius lelkésznek. A következő két évtizedben, a hetvenes-nyolcvanas években több vándor- fényképész is megfordult errefelé, bizonyság erre többek közt a város Piac-terének 1887-es felvétele. A tehetősebb, fényképezkedni vágyó családok a közeli Segesváron és Székelyudvarhelyen készíttettek műtermi fotókat.     

 

A székelykeresztúri fényképezés történetének következő, név szerint ismert egyénisége a csáktornyai Gaál Imre fényképész-rajztanár, aki 1897-1900 között az Ipar- és Kereskedelmi Tanonciskola igazgatója valamint a Magyar Királyi Állami Tanítóképző Intézet rajztanára volt. Keresztúri tartózkodása idején készítette el azt a becses felvételsorozatot, amely a tanítóképzőt örökítette meg. A székelykeresztúri fényképezés következő állomása Ferentzy Lukács és Kováts István székelyudvarhelyi fényképészek „fényirdá”-jának megnyitása 1906-ban.                    

 

A felvételeken felismerhető a heti rendszerességgel Székelykeresztúrra látogató fényképészek rögtönzött műterme. A földre szórt kukoricakóré és a gazdasági épületre háttérül akasztott lepel szolgáltatta a keresztúri fotók díszletét. Ennek a fényképészetnek a korai, 1906-1907. évi munkáiból ötven darab negatívot őriz a székelykeresztúri múzeumi fotótár, amelyekből néhány ebben az albumban is látható. Ez a műterem egészen az  1920-as évek közepéig működött. 1926-ban érkezett a városba Kováts István fényképész tanítványa és sógora, Nagy Béla, aki az eljövendő majd félévszázadnyi időre Székely-Keresztúr és a környező falvak fényképészévé kötelezte el magát.     Nagy Béla 1895. szeptember 23-án született Gyergyószentmiklóson, a család legkisebb, kilencedik gyermekeként. Kornélia nővére Kováts István székelyudvarhelyi fényképésszel 1905-ben kötött házasságot. Ekkortájt Kováts István Ferentzy Lukáccsal együtt Gyergyószentmiklóson is fényképészeti műtermet tartott fenn, így a gyermek Béla már itt kapcsolatba került a fényképezéssel. Az 1910-es évek elején Székelyudvarhelyre költözött, és 16-17 évesen a Ferentzy-Kováts-féle műteremben sajátította el a mesterség titkait. Kezdetben segédkezett, majd önállóan is fényképezni kezdett.  Az első világháború idején, 1915-ben vonult be a 82. királyi gyalogezredhez Székelyudvarhelyen. Előbb az orosz, majd az olasz harctéren küzdött.

    

Az 1920-as évek elején sógorával, Kováts Istvánnal Gyergyószentmiklóson és Székelykeresztúron üzemeltettek két fiókegységet. 1926-ban mestervizsgát tett és letelepedett Székelykeresztúron, ahol önálló fényképészeti műtermet nyitott.  Mindezzel megvetette alapjait egy szinte fél évszázadon át tartó, Keresztúrhoz és környékéhez kapcsolódó kiemelkedően fontos fényképészi életpályának. 1937-ben megnősült, feleségül vette Fazakas Ilonát. Két gyermekük született: Zoltán és Abigél. Ifj. Kováts István a neves székelyudvarhelyi fényképészcsalád tagja így emlékszik keresztúri fotósunkra: „A nagybátyám, Nagy Béla, az édesanyám testvére itt volt fényképészinas (tanonc), majd Székelykeresztúron lett fényképész a két világháború között. Nem volt alkalmazottja, egyedül dolgozott, de megélt belőle, sőt építtetett egy emeletes házat Keresztúr főterén...Elég keskeny bejárata volt, de kirakatot csinált, alul volt a lakás – két szoba, konyha – az emeleten is volt egy kisebb szoba és a műterem. Napfényműterem volt – a mienknél kisebb –, oldalt üveg, bár a teteje nem volt az, a függönyrendszer ugyanígy megvolt. Nem volt túl sok munkája – kicsi volt a város –, de a környék is oda járt. Ő is fényképezte a képzőt, csinált tablóképet, falura is kijárt, ha hívták, elvállalta a szolgáltató fényképezés összes műfaját. Színes felvételeket is vállalt, a színezést a lánya csinálta…” (Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen, Budapest, Néprajzi Múzeum 2007, 19.)            

 

Nagy Béla szakmai tökéletességgel és igényességgel dolgozó, tipikusan kisvárosi fényképész volt. Életműve nagy részét a rendelésre készült családi képek alkotják. Ezek főként műtermi fotók, de helyszíni felvételek is szép számmal készültek. Esküvők, keresztelők, konfirmációk, temetések, sorozások, ballagások stb. alkalmából készültek a családi ünnepeket megörökítő képek. Az életmű másik, jelentős részét az ünnepi alkalmaktól függetlenül készült képek alkotják:  portrék, fiatal párok, barátok, kisgyerekek és családok képei. Ezeknek egyik legfőbb értékük a képeken felvonultatott népi és polgári viseletek sokfélesége.     A hagyaték legértékesebb része a város-történethez kapcsolódó képek gyűjteménye. Alig van Keresztúrnak olyan utcája, épülete, háza, kiemelkedő eseménye, művelődési, politikai, oktatási és sportrendezvénye, amelyet ne örökített volna meg.  Felvételei a város fél évszázadát rögzítik.                

 

A történelem színeváltozásai jól nyomon követhetőek. Az egyik képen még „zecemai”-kor, a román királyság ünnepén állja körül a tömeg a Románia-címeres díszemelvényt, a másikon már magyar címeres Országzászlót vonnak fel a Városháza előtti parkban. 1935-ben a vajgyár irodájában még Károly király képe ékeskedik, néhány évvel később Horthy kormányzó arcképe díszíti a Keresztúron áthaladó székely gőzös ünnepi járatát. Különösen nagy értékűek a város iparos társadalmát, annak hétköznapjait bemutató képek. A gazdasági élethez kapcsolódnak a nagy hagyományokkal rendelkező keresztúri állatkiállításokon készült fotók, a gasztronómiai és mezőgazdasági termékkiállítások, gazdaképzők emlékképei.      

 

A Nyikó- és Gagymente falvait kerékpáron kereste fel. Templomokról, iskolákról, falusi középületekről készített dokumentumértékű fotókat. Az 1920-as évektől 1969-ig több mint 40.000 felvételt készített. A sajátkezűleg vezetett, meglévő „kuncsaft-könyvek” pontos leltárát adják munkáinak. Nagyon sok keresztúri személy, aki valamikor megrendelője volt Nagy Béla fényképésznek, egybehangzóan mesélte, hogy nyilvántartása olyan pontos és átláthatóan rendszerezett volt, hogy a hosszú évek alatt felgyűlt fotónegatív állományból pillanatok alatt elő tudta keresni a kért negatívot, akár húsz évvel a fénykép készítése után is. Az üveglemezekre felírt azonosítószámok ma is segítenek a könyvekben való tájékozódásban.    

 

Nagy Béla fényképész 1969-ben 74 éves korában hunyt el. Életműve, az értékes hagyaték a család döntése alapján a székelykeresztúri Molnár István Múzeum tulajdonába került. A becses ajándék, amelyet ma „Nagy Béla fotótéka”  néven emlegetünk, a múzeumi fotógyűjtemény alapját képezi és az egyik legjelentősebb adomány a múzeum történetében. Ebben a fotóalbumban olyan válogatás látható, amely híven tükrözi Nagy Béla fényképész munkásságát. A képek sokszínűségével igyekeztem közelebb hozni elődeink világát, az elszigeteltségben és mindenkori gazdasági elmaradottságban élő, ám a többre és jobbra mindig is törekvő Keresztúr-fiúszéki székelységet bemutatni. Köszönet a fényképeken szereplőknek és Nagy Bélának, hogy láthatjuk csodálatos világukat. 

 

Az állomány      

 

Amikor az 1990-es évek elején először találkoztam a székelykeresztúri múzeum fotótékájában őrzött Nagy Béla-hagyatékkal, még nem sejtettem, hogy az elkövetkezendő évek helytörténeti kutatásait milyen nagymértékben fogja befolyásolni a gyűjtemény feltárása, és hogy a munka során majd egyre jobban szenvedéllyé mélyül a kezdeti puszta kíváncsiság. Eme első találkozás alkalmával még nem láttam egyebet, mint tömérdek mennyi-ségű, fehér borítékokba csomagolt, különböző méretű üvegnegatívot, amelyek élükre állítva sorakoztak végeláthatatlan polcokon. Az addigi dohos és szűk kis raktár helyett sikerült a negatívok számára kialakítani egy száraz és megfelelő helyiséget, így a költöztetés 1998-ra időszerű lett. A munka nem ment egyik-napról a másikra, ugyanis párhuzamosan elvégeztük a negatívok savmentes papírból házilag hajtogatott borítékokba való átcsomagolását is, és ezzel egy időben természetesen az első szemrevételezés is megtörtént. Közel 40.000 negatív fedte fel titkát. A leltári sorrendet megtartva, igyekeztem a fotókat tematikusan válogatni és rendszerezni, hiszen kezdett körvonalazódni egy kutatási program, amelyen belül a fotók azonosítását, digitalizálását és helytörténeti jellegű feldolgozását láttam a jövőben megvalósulni. Segítőkész, idős emberek visszaemlékezései alapján azonosítottuk a fotók jó részét. Helyszíneket, személyeket, dátumokat sikerült meghatározni, pontosítani. A többezer digitalizált kép már több helytörténeti tanulmánynak, kiadványnak nyújtott képanyagot, illusztrációt. Nagyított képekből rendeztünk néhány kiállítást. A gyűjtemény mindezen tevékenységek által kutathatóvá, hozzáférhetővé és az adományozók eredeti szándékának is megfelelően közkinccsé válik.   

Sándor-Zsigmond Ibolya