„Keresztúri szitások, A városi rostások…” Így szól az Udvarhely-széki falucsúfoló Kriza János Vadrózsák című népköltési gyűjteményében 1862-ben, a 19. század derekán. Azokban az időkben virágzott a szitásság Székelykeresztúron. Egy különálló városrész – Keresztúrfalva majd minden lakója szitakészítő volt, és a települést messze földön Szitáskeresztúrként emlegették, már akkor legalább 300 esztendeje. A Székely Oklevéltár adataiból tudjuk, hogy már a 16-17. században az erdélyi fejedelmek szitásai és rostásai innen kerültek ki.

Az 1700-as években már legalább 18 szitásról történik említés a feljegyzésekben. A  szitaszövő asszonyok közül  igen sokan a keresztúri földesurak, illetve nemesek jobbágyai voltak, de a székelyudvarhelyi katonai várhoz is ők szolgáltak szita- és rostakészítéssel.

A szita előállítása igencsak körülményes és aprólékos munka volt, a nyersanyag – egyszerűsége dacára - sokba került és a végtermékért keveset fizettek, így önmagában a szitásságból Keresztúron megélni nem lehetett. A mezőváros lakói a földművelés és állattartás mellett háziiparként készítették a szitát, ezzel egészítve ki fő megélhetési forrásaikat.

A szita alapanyaga kezdetben a lószőr volt. Később a gyári fátyol és drótszövet helyettesítette a lószőrt, aminek oka elsősorban az volt, hogy a gyári fátyol- és selyemszövés beindításával kényelmesebbé vált az újfajta szitafenék előállítása, a hagyományos lószőrszitát a lószőr nehezebb beszerezhetősége, sokkal körülményesebb megmunkálása és nem utolsó sorban borsos ára szorította le a piacról.

A szita készítésében a család minden tagja rész vett. A lányok és asszonyok a ló farkának hosszú szálaiból szőtték a szitafenekeket, a férfiak pedig kifaragták a kérget, s arra felkészítették a szitaszövetet. A szitaszövés fő időszaka általában tél volt. Ekkor készítették elő az árut a tavaszi vásárokra, amit részben helyben árusítottak, de szekerekkel Kelet- és Közép-Erdély piacaira is elszállítottak. A szitának e széleskörű forgalmazása révén vált Erdély-szerte ismertté a keresztúri szita, s kapta Keresztúr a „szitás” jelzőt. A keresztúri szőrszita a 20. század közepéig állta a versenyt a szövőipar termékével, a fátyolszitával.

A szitakötés, szitakészítés tehát két alaptevékenységből áll: a szitavászon (szitafenék) szövéséből illetve annak a szitakéregre való felszereléséből. A kéregkészítés a mesterség kiegészítő része.

Keresztúrfalva egykor a mesterség központjának számított. A 19. század második felében még legalább 50-60 család foglalkozott szitakészítéssel, Orbán Balázs is említi a háziiparszerűen űzött szitakészítést, mint a családok kiegészítő jövedelemforrását.

A 20. század elején a szitakészítők száma a felére csökkent. A hajdan virágzó szitaszövő-készítő kismesterséget az élelmiszeriparban is bekövetkező fejlődés visszaszorította. Az első világháborúig még több család foglalkozott szitakészítéssel, de utána egyre kevesebben ültek be a régi szövőszékekbe, és egyre kevésbé kellett a fogadók udvarába beálló szekereseknek attól tartaniuk, hogy a sötétség leple alatt lovuk farkát esetleg levágják.
“A lófark itt majdnem oly becses, - írta Orbán Balázs -  mint a törököknél, hol a hatalom jelvénye volt, ki itt jár, ügyeljen lova farkára, mert a furfangos utca-fattyak hamar megánglizálják.”

A házi szitavászon helyét átvette a finomszövésű, gyári fátyol (selyem) és drótháló, ideig-óráig még ezt munkálták rá a házilag előállított vörösfenyő szitakéregre. A gyári szita szép lassan teret hódított, megjelenésével és a többféle minőségű lisztet őrlő szitásmalmok, 20. századi elterjedésének következtében a nagy múltú lószőrszita dicsősége leáldozott, és a keresztúri szitaszövők alkonya is bekövetkezett.

Székelykeresztúron az utolsó szitaszövő asszonyként Benedek Mihályné Bihari Ágnest tartjuk számon. Az 1930-as évek végéig dolgozott fiával, Benedek Dénessel, aki kéregkészítő és összeszerelő volt. A 60-as évek derekán ők voltak legutolsó képviselői egy többévszázados kismesterségnek. Akkor már több mint 30 éve nem dolgoztak mesterségükben, de dr. Molnár István múzeumigazgató kérésére elővették a régi szövőszékeket, a megmaradt alapanyagokat, és a tudomány számára bemutatták a szitakészítés munkamenetét. Az ők jóvoltukból ismerhetjük ma annak minden mozzanatát.